Ma délután

Ma delutani fotok zenes alafestessel

Itt a tavasz....

Itt a tavasz - hamarosan itt a nyári monszun

Az időjárás megérkezésünk óta nagyon jó. Napról napra melegebbek a napok, éjszaka sem volt 10 foknál hidegebb. Fűteni meg nem fűtöttünk. Viszont ma eljött az első esős nap. Még soha nem jártam olyan országban, ahol szubtrópusi monszun lenne. (Szubtrópusi mediterránban már igen. ) Most már egyre több lesz az eső. Szerencsére a hőmérséklet nem hűlt le, és így annyira nem is zavaró, hogy esik, mert meleg van.

Vásárlási szokásaink minden egyes alkalommal javulnak. Első alkalommal csak beestünk az egyetlen szupermarketba, amit ismerünk (az sem túl nagy), és gyorsan elköltöttünk sok pénzt kevés dologra. Még csak második napunkat töltöttük, és nem voltunk tisztában az árakkal a boltokkal. Ezen a bolton kívül még járunk egy kisboltba, ami egy helyi lánc tagja, egy japán zöldségeshez és egy 100 yenes boltba, ahol sok félkész étel is megtálalható a tisztítószerek, tollak és bármiről bármire átalakítható USB csatlakozók között. Bár múlt héten Lizt nem vittem magammal vásárolni, fele annyit fizettem, mint az első alkalommal. Ma pedig félve kérdeztem meg, hogy eljön-e velem, de csak akkor, ha tudomásul veszi, hogy vétójoggal rendelkezem a boltban. Cserébe felajánlottam, hogy sushit fogunk ebédelni.  A bevásárlóközpont emeletén főleg konzervek, levesporok, italok, édességek és fagyasztott áru található. A földszinten a húsok, halak, sajtok (ami sajnos annyira drága, hogy még csak egyszer vásároltam) és készételek. Nagyon nagy választék van. Előre elkészített ételekből is. 200 yentől (430 HUF) lehet kapni kisebb frissensült falatokat, illatos csirkét, sült krumplit. 400 yenért már egytálételeket, tengeri herkentyűkkel vagy akár sushit. Sokan járnak ebédelni vagy munka után éttermekbe. Akik viszont nem, azok ezekből a boltokból veszik meg a dobozos finomságokat. Ezek itt készülnek a boltban, be lehet látni a konyhába.

Vásárlásunk jól sikerült. Most igazán sok dolgot vettünk és a 2/3 –át fizettük az első vásárlásunknak különböző húsokkal, konzervekkel, csirkepörköltnek valóval, májjal és zúzával; gyümölcsökkel és a szokásos félkész noodlesszel és sushival. Most a sorok gépelése közben eszembe is jut, hogy a joghurtos polcot nem néztem 

meg. Elméletileg csak a tojás hiányzik. Tökéletes vásárlás, tökéletes olcsó sushival.

Sakura Matsure– Cseresznyefa virágzás

A tavaszi cseresznyefa virágzás Japán egyik jellegzetes képe. Nemcsak azért, mert a cseresznyefák gyönyörűen virágzanak, hanem mert ezzel ünneplik a tavasz kezdetet. Mikor kibújnak az első rózsaszín virágok, a több kilométer hosszú sétányokon és parkokban esténként piknik kezdődik. Kis családok, nagy családok, baráti társaságok, munka után kollégák jönnek ünnepelni, kikapcsolódni. 

Árusoktól minden fajta finomságot lehet vásárolni, de a társaságok maguk rendezkednek be egy esti mulatságra roston sütővel, itallal, zenével, lámpával. Egy nagy lepedőt terítenek le, ahova cipő nélkül mennek be, ahogy a lakásokba is. Itt megy a jókedv, kacagás, a késő esti órákig. Egy nagyon jó hangulatú piknik az egész. Mi is meglátogatjuk az egyik sétányt az egyik este mikor már Liz hazaért a munkából. Nagyon kulturált ünneplésről van szó. Sokan egyenesen az iskolából, munkából érkeztek öltönyben, illetve párok vannak a folyópart melletti padokon. Megállunk az egyik pavilon előtt, ahol kíváncsian nézzük, hogy milyen golyó készül. Egy kis polip, fürjtojás belekerül egy félgömbbe, és ezt öntik le egy felvert tojásszerű valamivel. Nem vagyok benne biztos, hogy micsoda. Kérünk egy adagot. Odasiet valaki, aki beszél angolul, és mikor kérdezzük, mennyivel tartozunk, közli, hogy a tulajdonos vendégei voltunk. (Ismét egy olyan eset történt, amit más civilizációkban, még nem volt alkalmam megtapasztalni.) 

Ez a park most egy időre kedvenc fotózási helyemmé is vált, főleg mert 2007 tavasza óta nem éltem át tavaszi virágzást. 

Helyi lakosok

Mindig meg kell említenem a japánok segítőkészségét. Most már több kategóriába tudom őket sorolni:1.) Van, aki azt mondja, beszél egy kicsit angolul, de japánul válaszol. (Ezért nem kell elutazni ilyen messze, mert Franciaországban az emberek többsége ezt csinálta Márkóval és velem, mikor még Spanyolországba tartottunk, de ez egy másik történet.) Ennek ellenére, ha minket megértett, akkor próbál segíteni őskorban használt jelzésekkel.  2.) Azt feleli, hogy beszél egy kicsit, és beszél is. Lassan, de elmagyarázza, amire kíváncsiak vagyunk. 3.) Kérdezés nélkül odajön hozzánk, és angolul kérdezi, hogy segíthet-e valamiben. (Ilyen is előfordul.)

Estéink nyugalmasan telnek, szórakozni nem voltunk még, kivéve az első szombaton. Gondoltuk, hogy egyelőre ezekre a helyekre járunk vissza a helyi lakosokkal vegyülni és információkat szerezni tőlük. Szombat este felöltözve elindultunk a whisky bárba. Megérkezünk, nagyot köszönünk. A pultos úriember, (akivel már múlt héten Lisztet hallgattunk, mert örült, hogy Magyarországról vagyunk) megkérdezte, hogy beszélünk-e japánul, mert ő csak keveset angolul. Hmmm. (Úgy tűnik, nem emlékszik ránk egy cseppet sem). Megmutatjuk neki, hogy mit kérünk az itallapról és elővesz egy akkora nagyítót, amilyet a „Top Secret” című filmben Sven Jorgensen használt a svéd könyvesboltban. ( Sven Jorgensen ) Ebben az esetben lehet, hogy emlékszik ránk, csak nem lát minket. Megkóstoltunk kétfajta 12 éves Suntory japán whiskyt. Egy ital után fizettünk, és indultunk a Slow Caféba, ahol már jártunk. A számláról annyit, hogy Japánban nem divat a borravaló, viszont egyes helyek, (mint ez is) szék- vagy asztalköltséget számolnak fel. Ez helyenként változik (500-1000 yen között, 4-8 Euro) és ki van írva az ajtónál. A Slow Caféban csak mi vagyunk. Leülünk a pulthoz, ekkor már kérdezi a tulajdonos/pultos, hogy itt lakunk-e. Elkezdünk beszélgetni, meséli, hogy járt Londonban, Glasgowban és nagyon szereti a bittert és a Guinesst is. Kérdezzük, mint gondol a sugárzó helyzetről, de megnyugtat, hogy itt nem lehet baj, annyira messze vagyunk. Ő iszik csapvizet, és halat is eszik. Itt megnyugodtam, de gondoltam, hogy meg kellene még egy egy-két embert kérdezni a csapvízről, mert ahogy számolgattam, valószínűleg többet fogok palackos vízre költeni, mint amennyi a vízszámlánk lesz. Egy Kamikaze és egy Rum Sour (Captain Morgan Spiced alapanyagú) elfogyasztása után még megpróbálunk egy ír bárt megkeresni, sikertelenül. Úgy döntünk, hogy megpróbálunk egy másikat. A feliratok alapján gőzünk sincs, milyen bárok lehetnek az emelteken. Az utcán beszállunk a liftbe, felvisz minket a 8.-ra, és ott állunk egy üvegajtó előtt, ahonnan nevetés hallatszódik ki. Bemegyünk, két idősebb helyi lakos, és két pultos hölgy van a körülbelül 15 nm-es bárban. Örülünk egymásnak, azonnal kapjuk a szaké shotot. Kedvesek, aranyosak jól elbeszélgetünk, és ezután hazasétálunk. Még székpénzt sem kellett fizetnünk. 

Namba

Ma áttekerünk egy másik városrészbe. Namba volt Umeda előtt (ahol most lakunk) a központ. Nem épültek új bevásárlóközpontok, hanem megmaradtak a régi kis üzletek, használt cikkekkel és millió árkáddal, ahol nagyon el lehet veszni. Én még mindig memóriát szeretnék vásárolni a laptopba, és tudtam, hogy ma lesz az a nap. Ez eddig a leghosszabb bringázásunk: 10 km oda–vissza. Ahogy írtam már, a közlekedés nagyon barátságos. Mindenki figyel a másikra. Ha esetleg koccanás lenne a járdán, akkor mindenki bocsánatot kér (nem pedig elküldik egymást melegebb éghajlatra). Ma pedig egy teljesen újfajta közlekedésben veszek reszt. 4 sávos egyirányú úton szembe a forgalommal. Nem magamtól találtam ki, utána eredtem a helyi lakosoknak. Bicajjal használhatok mindent. A szembejövő autós nem akar letúrni az útról, és persze, ha látom, hogy közel van, akkor azonnal lefékezve a járdán folytatom az utamat.

Chūō-ku

Korán reggel kelés. Minden elintézve - szinte minden. Az albérletet nem tudjuk fizetni, mert a Pay Pal cég nem kegyes velünk ezekben a napokban. Sűrű levelezés folyik közöttünk, de nem. Nem értik mi a bajunk, vagy nem beszélnek angolul.

Süt a Nap. Mint minden nap idáig. Elindulunk megkeresni a Kastélyt. Mivel az internetünk hordozható, így egyszerű lesz az Ipodról megtalálni bármit a jövőben. Kivéve így, hogy valamit benyomtam a 3 gomb közül, és manuálisra állítottam a routert. Nincs net. Marad az emlékezet. Ok, folyó mellett megyünk, nem lehet nagy a baj. Negyedik hídon kell átmenni a parkba, és akkor meg is érkezünk Chūō-ku városrészbe.

Egy kedves forgalomirányító segít nekünk angolul, hogy merre találjuk a Kastélyt, bar nehéz nem észrevenni, hogy hol van.

Japán egyik leghíresebb kastélya az Oszakai. Többször leégett, összedőlt, de mindig építettek egy újat. Ez most már stabilan áll 1997 óta. Eredeti állapotában van a külső, de a belsőből múzeumot csináltak, így nem maradt meg a klasszikus japán belseje. A terület vizesárokkal van védve, és egy majdnem 60 méter magas kőfallal. Japán déli részéből hoztak nagyon nagy méretű köveket. A belső térben történeti áttekintés van a japán belharcokról, gyönyörű számurai ruhák és 400 éves kardok. A torony tetején kilátás a városra, az üzleti negyedre.

A látogatás végeztével felpattanunk a kecskékre es látom, hogy leeresztett a kerekem. Gondoltam, hogy egy pumpálással jó esetben megúszom, de valahogy nem bíztam benne. A helyszínen nem voltam ilyen nyugodt. Konkrétan azon gondolkodtam, hogy a magas várfalról beledobom a bicajt a vizesárokba, de az nem a legbölcsebb ötlet lett volna. Belegondolva, hogy lett egy defektem, nem is olyan nagy baj, ahhoz képest, hogy Fukusimánál még mindig ömlik a radioaktív víz a tengerbe, így nem tettem meg. Elindultunk vissza. Jó lenne belefutni egy szervizbe, de hogy ezt hogy kérdezzük meg, azt nem tudom. Majd a forgalomirányító segít. Nem, nem fog, mert már váltás volt és a kolléga nem beszéli a nyelvemet. Elmutogatom, hogy mi a baj, és mutogat a másik irányba, mint amerre lakunk. Ok, megkeressük. A sarkon túl azonnal feltűnik egy „Pirelli” felirat, ahol gyorsan kiderítjük, hogy ez biz defekt, mert a pumpálás nem segített sokat. Séta tovább. Liz közben előreteker, es ellenőrzi az összes utcát, hogy merre lehet. Sehol semmi. Még egyszer megkérdezünk valakit. Berohan a kollegákhoz, kirohan, és magyaráz. A kereszteződést értettük, és sejtjük az irányt. Nem megyünk teljesen rossz úton már fél órája, de szerviz sehol. 15 perc után még egy helybelit kell leszólítanom. Nem értjük egymást, de előkapja a telefonját, és mutatja, hogy beszéljek – bicycle service – mondom, majd megnyomja a fordítás gombot, majd Google Mapsen mar meg is találja. 5 perc séta után odaértünk, nagyon boldog voltam. A gumi fele annyiba került, mint a bicaj, de az mondjuk nagyon olcsó volt. Bevallom, nem hittem, hogy egy bicajnak a gumiját is érdemes megnéznem a megvétel előtt, mert a cserénél láttam, hogy ez még gyári lehetett. (Pali! -  most már oda fogok figyelni rá a jövőben. ) 


Nagyon szükségem lett volna Ra!  klikk ide

Hetfo -Kedd -Szerda tömören

Hétfő - Kedd - Szerda

Elérkeztünk az első hétköznaphoz. Gyorsan megpróbáljuk Liz papírjait elintézni. Regisztrálás az "Alien Register Office"-nál, bankszámlanyitás, telefon, internet. A hivatalban 20 perc alatt végez, ahhoz képest, hogy senki nem beszel angolul ez nem túl rossz. Innen Átmegyünk a bankba, ahol közlik, hogy vissza kell mennünk az “Alien” hivatalba, és kell még egy papírt kérni. Kicsit bosszankodunk, és megfordul a fejünkben, hogy átmegyünk egy másik bankba, (ahogy ezt Spanyolországban tennénk), de a banktisztviselők annyira kedvesek voltak, és bocsánatot kértek emiatt körülbelül 10-szer, hogy úgy döntöttünk, hogy beszerezzük ezt a papírt, és visszamegyünk hozzájuk. Ellenkező esetben lehet, hogy életük végéig gondolkodtak volna, hogy mivel bántottak meg minket ennyire, hogy nem mentünk vissza. Majd holnap ismét próbálkozunk. Az Internet elintézése gyorsan ment. A mobiltelefoné kicsit lassabban, de kivártuk a sorunkat. Semmi más dolgunk nincs még. Próbálunk sokat sétálni és megismerni az utcákat, sugárutakat, hogy tudjunk tájékozódni jobban és jobban. Szerencsére minden felhőkarcoló másképpen néz ki, így azok jó tájékozódási pontnak számítanak, illetve a vonat is néha átfut a fejünk felett, ami szintén nagy segítség.

Eljött a másnap. Azonnal megyünk az "Alien" hivatalba a papírért, majd futás a banka. Itt mintha már vártak volna minket, egy perc után leülünk, és elkezdődik a procedúra. Minden simán megy. Pénzt nem kellett a bankszámlára tenni, és körülbelül harmadannyi időből megúsztuk, mint a telefonvásárlást. Mindenki nagyon örül a sikeres bankszámlanyitásnak. Itt szokás, hogy az elégedett ügyfelet kikísérik az ajtóhoz, ami egy igen kedves dolog. Itt négyen hajlongtak nekünk, mi meg ketten vissza, de egy 10 másodperc után sikerült eljönnünk. Elhatározzuk, hogy kipróbáljuk a vasutat. Ez nem lesz egyszerű. A jegyautomatánál segítség az “English” feliratú gomb megnyomása, amivel még a jegyet meg is tudjuk venni, de ez volt az utolsó dolog, amit értettünk. Lementünk a vágányokhoz, ahol már kicsit összezavarodtunk. Megpróbáltunk kiválasztani valami olyan irányt, amit ismerhetünk és megyünk egy megállót. Odáig biztos kifizettük. Leszállunk, és látjuk, hogy ez a terep szerencsére ismerős, de ezért kár volt vonatozni. Időt legalább spóroltunk, így elindulunk a folyó felé. Közben elhaladunk egy bicajbolt mellett, amit már ismertünk szombatról. Idősebb japán bácsi az előadó és a szerelő is. Még az unokák is kijönnek, és segítenek neki az eladásban. 12800 yenért (28.700 HUF) vettünk két kecskét plusz 500-500 –ért matricát vonalkóddal, így már a bicajok a nevünkre is vannak írva. Gyors bemelegítés és irány a folyópart (Yodo - folyó), ahol látjuk, hogy nagyon csúnya felhők közelednek, és gyorsan hazatekerünk. Feltűnik, hogy minden közlekedésben résztvevő normális a másikkal. A biciklisek a járdán, néha az úton tekernek. Nem láttunk még dulakodást se úton, se járdán, dudálást, balesetet. Illetve egyszer valaki mutogatott nekem. Még szoknom kell a baloldali közlekedést a kecskémmel. Kicsit olyan mintha egy videojátékban lennék, és a feladat az, hogy bármifajta érintkezés nélkül eljussunk A-ból B-be, és mindenki ezt a játékot játssza.

Hazaértünk, az esőből nem lett semmi, így gyorsan tovább kerékpározzuk magunkat a boltba, hogy vizet vásároljak. Most már üres polc tátong mindenhol, ahol a nagyüveges vizeknek kellene lenniük. Megnyugtattak, hogy ez azért van, mert északra viszik a vizet, ahol igazan szükség van rá. Kisüvegessel nincs gond, csak annyi hogy annyiba kerül, mint bármilyen 100 százalékos juice, szóval egy kemény gyümölcslé/zöldséglé kúrában lesz részünk egy darabig. Bár a helyi "Alienek" azt mondták, hogy a csapvízzel sincs semmi gond, és én rendszeresen eszem a jódtablettáimat reggelente. Visszafele meg mosóporvásárlás. Már tudom, hogy az egyik legnehezebb pontja lesz a háztartásnak a mosógép elindítása bármilyen programon. Annyi biztos, hogy felültöltős, bekalibrálja a tömeghez a vízmennyiséget, és ahogy minden más, ez is kanji és katakana írással van írva. Nem vagyunk elég bátrak, hogy belekezdjünk most. Majd holnap.

Szombati tervek: : reggeli, "Alien" hivatal felkutatása, bevásárlás, délutáni felfedezés a belvárosban

11 óra alvás után reggel fel 10 –kor felkelünk, bevesszük a jódtablettát, majd reggeli kicsit később Napsütéses időben indulunk megkeresni az Idegen regisztrációs hivatalt. 20 perc séta, könnyen megtaláljuk, pedig a térképen sokkal többnek tűnt. Egy kedves hölgy megpróbál segíteni nekünk. Sokat Ő sem beszél angolul, de hozza a szótárt. Kiderítjük, hogy a következő ajtó az, de hozzáteszi,  hogy szombaton nincs nyitva. Azért benézünk, hátha több minden kiderül a zárt hivatalból. A portás azonnal a segítségünkre jön és közli, bár a hivatal vasárnap nyitva lesz, mi csak inkább hétfőn jöjjünk vissza, mert nem biztos benne hogy az ügyünkben van ügyfelfogadás, de odaadja a megfelelő nyomtatványokat. Hazafele elintézzük a bevásárlást. Aránylag könnyen megtalálunk mindent, amire szükségünk van, de persze nem mondhatnám hogy mindent értünk a kanji kiírásokból. Itthon folytatjuk meg a kipakolást, pihenünk egy 10 percet és elindulunk a varosba. 5 perc séta után elhaladunk egy Jazz bar mellett ahol még Herbie Hancock is fellépett. Igazából céltalan séta a terv, nézelődni, szokni a levegőt, a tömeget. Bar nagy tömegbe nem futunk bele egyenlőre. Gondolom, mindenki dolgozik még-, de azért vannak szép számmal az utcán. Az Osaka állomáshoz érve betérünk egy bevásárlóközpontba. Itt az első két emeleten egy étel piac van. Gyorsan meg is kóstolunk egy kis gombócot. Valami káposztás cucc volt, elég ízletes. Innen "kimenekülve" – hogy ne költsünk sok pénzt ételre, mikor nem is vagyunk éhesek- kitalálom, hogy nézzük meg Osaka egyik szimbólumát, az Umeda Sky épületet.

Tudom, hogy valahol a közelben van, de nem latjuk, mert körülöttünk is csak felhőkarcolók vannak. Majd egy kis séta után megpillantjuk. Nem vészes, 15- 20 perc séta és ott leszünk. Így is történt. Körbenézzük az épületét, iszunk egy kávét a Süti és Kávéban, és hirtelen felindulásból elindulunk felfelé. A lift az épület mellett van, körbe üveges, nekem pedig nem kicsi a magasságtól való félelmem. Elindul a lift a 39. emeletre. Itt először szédülés jön rám, majd hányás és mar csúnyán beszélek Lizzel angolul-magyarul, hogy miért kellett berángatni ide, mert tudta, hogy mennyire félek az ilyenektől.  Kiszállunk a liftből , még mindig nem vagyok biztos benne, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de mar kezdek megnyugodni. Innen egy üveges mozgólépcső visz fel meg 20 métert keresztbe, de ezt ma már nem vállalom. Majd legközelebb. Szerintem majd néha elugrok oda felliftezni, és idővel majd leküzdöm a tériszonyomat. Persze, az egész arra megy ki, hogy fel merjek menni a tetejére egyszer fotókat készíteni naplemente előtt. A lefele liftezés már teljesen jó. Csukott szemmel. Innen séta haza. Beugrunk még egy bevásárlóközpontba. Ott egy Tesco méretű földszint fogad, ahol csak telefon és laptop van, de mi meg nem ezt keressük. Ma nem. Felugrunk a másodikra, ahol a fényképezőgépek vannak. Hadd fájjon a szívem. Fáj is. Leírhatatlan, amit látok. Minden van. Megfogtam egy 900.000 yenes (2.000.000 HUF) Pentax fényképezőt. Bele is néztem, meg fókuszáltam is. Majd vettem egy átalakító-gyűrűt 400 yenért. Hazaséta, pihenés.

Este 10 –kor elkezdünk készülődni, egy kicsit körbenézünk az éjszakai Osakában. A sarkon azonnal belefutunk Sam and Dave bárjába. Nem tudom, honnan lehet ez a név. Csak benézünk kívülről  és továbbsétálunk. Letérünk egy kis utcába. Az utca nem zsúfolt, magas  épületek vannak körülöttünk. Minden épületre ki van írva, milyen bárok vannak bennük. Kettő utcát már besétáltunk, majd visszatérünk a főútra, ahol egy Talk Whisky Brahms nevű hely mellett megállunk, és hezitálunk, amikor két helybeli kieseik mosolyogva. Épp indulnak haza, de elkezdünk beszélgetni. Behívnak minket, ahol a pultos már mosolyog rajtuk, hogy meg csak 1 perce köszöntek el, de mar is ott vannak. A polcokon csak whiskyt latok először, de a polc két sarkán meglátom az alap likőröket is. Chartreuse, Mozart, Campari, stb.  Toma es Hiro, a helyi lakosok, nagyon kedvesek, és még annál is részegebbek. Kicsit beszélnek angolul, de a 60 év körüli professzionális bártender egy kicsit többet. A whiskylapon 12 évtől indulunk, de mielőtt rendelnénk, mar töltik is a Glenfidichet, hogy Toma meghívna minket a saját üvegéből. Hmmm. Remélem, nincs belekeverve semmi. Beszélgetünk, iszogatunk. Honnan jöttünk , mikor, mennyi időre, miért ? A srácok abszolút nem tolakodóak. Megkérdezem Hirot, hogy meghívhatom-e  őket, mire a válasz hogy akkor most az O üvegéből igyunk, ami egy 12 eves Ballantines. Ekkora mar Liszt szol a tévében, a 100 tagú cigányzenekar előadásában a Magyar Operaházból, Bose hangrendszeren. Ezután egy kis Bartók, délután már Brahmsra térünk vissza a Magyar tánccal. A pultos lánya konziba járt, és jelenleg Európában él és tanul. 27 éves, hegedűn játszik és szerb barátja van.  Toma elköszön, mert a felesége már várja, de lehet, hogy beiratkozik majd a nyelviskolába Lizhez. Hiro még marad, de öt perccel később elindulunk valahova máshova, és Hirot elkísérjük ez után egy darabig, mert egyenesen nem tud járni. Elsétálunk 5 rendőr mellett, akik arcán látszott a köszönet, hogy szegény részeg honfitársukat átkísértük a 6 sávos úton. Elköszönünk egymástól és elindulunk még egy italra. Doghouse – megtaláltuk. Lesétálunk, csak egy pár van lent és nagyon jó jazzrock – Bose hangrendszeren-, majd jazz, majd rock majd egy kis funky. A bartender beszel angolul egy kicsit, megkérdezi honnan jöttünk, kiszolgál minket. Látja, hogy az itallapot nézegetjük, és azonnal odaszalad, hogy elnézést, de csak japánul van. Nem probléma, ne vicceljen már ez a mi hibánk, hogy nem értjük. Itt egy italt iszunk, hazasétálunk, és alszunk.