2011. április 14., csütörtök

Helyi lakosok

Mindig meg kell említenem a japánok segítőkészségét. Most már több kategóriába tudom őket sorolni:1.) Van, aki azt mondja, beszél egy kicsit angolul, de japánul válaszol. (Ezért nem kell elutazni ilyen messze, mert Franciaországban az emberek többsége ezt csinálta Márkóval és velem, mikor még Spanyolországba tartottunk, de ez egy másik történet.) Ennek ellenére, ha minket megértett, akkor próbál segíteni őskorban használt jelzésekkel.  2.) Azt feleli, hogy beszél egy kicsit, és beszél is. Lassan, de elmagyarázza, amire kíváncsiak vagyunk. 3.) Kérdezés nélkül odajön hozzánk, és angolul kérdezi, hogy segíthet-e valamiben. (Ilyen is előfordul.)

Estéink nyugalmasan telnek, szórakozni nem voltunk még, kivéve az első szombaton. Gondoltuk, hogy egyelőre ezekre a helyekre járunk vissza a helyi lakosokkal vegyülni és információkat szerezni tőlük. Szombat este felöltözve elindultunk a whisky bárba. Megérkezünk, nagyot köszönünk. A pultos úriember, (akivel már múlt héten Lisztet hallgattunk, mert örült, hogy Magyarországról vagyunk) megkérdezte, hogy beszélünk-e japánul, mert ő csak keveset angolul. Hmmm. (Úgy tűnik, nem emlékszik ránk egy cseppet sem). Megmutatjuk neki, hogy mit kérünk az itallapról és elővesz egy akkora nagyítót, amilyet a „Top Secret” című filmben Sven Jorgensen használt a svéd könyvesboltban. ( Sven Jorgensen ) Ebben az esetben lehet, hogy emlékszik ránk, csak nem lát minket. Megkóstoltunk kétfajta 12 éves Suntory japán whiskyt. Egy ital után fizettünk, és indultunk a Slow Caféba, ahol már jártunk. A számláról annyit, hogy Japánban nem divat a borravaló, viszont egyes helyek, (mint ez is) szék- vagy asztalköltséget számolnak fel. Ez helyenként változik (500-1000 yen között, 4-8 Euro) és ki van írva az ajtónál. A Slow Caféban csak mi vagyunk. Leülünk a pulthoz, ekkor már kérdezi a tulajdonos/pultos, hogy itt lakunk-e. Elkezdünk beszélgetni, meséli, hogy járt Londonban, Glasgowban és nagyon szereti a bittert és a Guinesst is. Kérdezzük, mint gondol a sugárzó helyzetről, de megnyugtat, hogy itt nem lehet baj, annyira messze vagyunk. Ő iszik csapvizet, és halat is eszik. Itt megnyugodtam, de gondoltam, hogy meg kellene még egy egy-két embert kérdezni a csapvízről, mert ahogy számolgattam, valószínűleg többet fogok palackos vízre költeni, mint amennyi a vízszámlánk lesz. Egy Kamikaze és egy Rum Sour (Captain Morgan Spiced alapanyagú) elfogyasztása után még megpróbálunk egy ír bárt megkeresni, sikertelenül. Úgy döntünk, hogy megpróbálunk egy másikat. A feliratok alapján gőzünk sincs, milyen bárok lehetnek az emelteken. Az utcán beszállunk a liftbe, felvisz minket a 8.-ra, és ott állunk egy üvegajtó előtt, ahonnan nevetés hallatszódik ki. Bemegyünk, két idősebb helyi lakos, és két pultos hölgy van a körülbelül 15 nm-es bárban. Örülünk egymásnak, azonnal kapjuk a szaké shotot. Kedvesek, aranyosak jól elbeszélgetünk, és ezután hazasétálunk. Még székpénzt sem kellett fizetnünk. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése