11 óra alvás után reggel fel 10 –kor felkelünk, bevesszük a jódtablettát, majd reggeli kicsit később Napsütéses időben indulunk megkeresni az Idegen regisztrációs hivatalt. 20 perc séta, könnyen megtaláljuk, pedig a térképen sokkal többnek tűnt. Egy kedves hölgy megpróbál segíteni nekünk. Sokat Ő sem beszél angolul, de hozza a szótárt. Kiderítjük, hogy a következő ajtó az, de hozzáteszi, hogy szombaton nincs nyitva. Azért benézünk, hátha több minden kiderül a zárt hivatalból. A portás azonnal a segítségünkre jön és közli, bár a hivatal vasárnap nyitva lesz, mi csak inkább hétfőn jöjjünk vissza, mert nem biztos benne hogy az ügyünkben van ügyfelfogadás, de odaadja a megfelelő nyomtatványokat. Hazafele elintézzük a bevásárlást. Aránylag könnyen megtalálunk mindent, amire szükségünk van, de persze nem mondhatnám hogy mindent értünk a kanji kiírásokból. Itthon folytatjuk meg a kipakolást, pihenünk egy 10 percet és elindulunk a varosba. 5 perc séta után elhaladunk egy Jazz bar mellett ahol még Herbie Hancock is fellépett. Igazából céltalan séta a terv, nézelődni, szokni a levegőt, a tömeget. Bar nagy tömegbe nem futunk bele egyenlőre. Gondolom, mindenki dolgozik még-, de azért vannak szép számmal az utcán. Az Osaka állomáshoz érve betérünk egy bevásárlóközpontba. Itt az első két emeleten egy étel piac van. Gyorsan meg is kóstolunk egy kis gombócot. Valami káposztás cucc volt, elég ízletes. Innen "kimenekülve" – hogy ne költsünk sok pénzt ételre, mikor nem is vagyunk éhesek- kitalálom, hogy nézzük meg Osaka egyik szimbólumát, az Umeda Sky épületet.
Tudom, hogy valahol a közelben van, de nem latjuk, mert körülöttünk is csak felhőkarcolók vannak. Majd egy kis séta után megpillantjuk. Nem vészes, 15- 20 perc séta és ott leszünk. Így is történt. Körbenézzük az épületét, iszunk egy kávét a Süti és Kávéban, és hirtelen felindulásból elindulunk felfelé. A lift az épület mellett van, körbe üveges, nekem pedig nem kicsi a magasságtól való félelmem. Elindul a lift a 39. emeletre. Itt először szédülés jön rám, majd hányás és mar csúnyán beszélek Lizzel angolul-magyarul, hogy miért kellett berángatni ide, mert tudta, hogy mennyire félek az ilyenektől. Kiszállunk a liftből , még mindig nem vagyok biztos benne, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de mar kezdek megnyugodni. Innen egy üveges mozgólépcső visz fel meg 20 métert keresztbe, de ezt ma már nem vállalom. Majd legközelebb. Szerintem majd néha elugrok oda felliftezni, és idővel majd leküzdöm a tériszonyomat. Persze, az egész arra megy ki, hogy fel merjek menni a tetejére egyszer fotókat készíteni naplemente előtt. A lefele liftezés már teljesen jó. Csukott szemmel. Innen séta haza. Beugrunk még egy bevásárlóközpontba. Ott egy Tesco méretű földszint fogad, ahol csak telefon és laptop van, de mi meg nem ezt keressük. Ma nem. Felugrunk a másodikra, ahol a fényképezőgépek vannak. Hadd fájjon a szívem. Fáj is. Leírhatatlan, amit látok. Minden van. Megfogtam egy 900.000 yenes (2.000.000 HUF) Pentax fényképezőt. Bele is néztem, meg fókuszáltam is. Majd vettem egy átalakító-gyűrűt 400 yenért. Hazaséta, pihenés.
Este 10 –kor elkezdünk készülődni, egy kicsit körbenézünk az éjszakai Osakában. A sarkon azonnal belefutunk Sam and Dave bárjába. Nem tudom, honnan lehet ez a név. Csak benézünk kívülről és továbbsétálunk. Letérünk egy kis utcába. Az utca nem zsúfolt, magas épületek vannak körülöttünk. Minden épületre ki van írva, milyen bárok vannak bennük. Kettő utcát már besétáltunk, majd visszatérünk a főútra, ahol egy Talk Whisky Brahms nevű hely mellett megállunk, és hezitálunk, amikor két helybeli kieseik mosolyogva. Épp indulnak haza, de elkezdünk beszélgetni. Behívnak minket, ahol a pultos már mosolyog rajtuk, hogy meg csak 1 perce köszöntek el, de mar is ott vannak. A polcokon csak whiskyt latok először, de a polc két sarkán meglátom az alap likőröket is. Chartreuse, Mozart, Campari, stb. Toma es Hiro, a helyi lakosok, nagyon kedvesek, és még annál is részegebbek. Kicsit beszélnek angolul, de a 60 év körüli professzionális bártender egy kicsit többet. A whiskylapon 12 évtől indulunk, de mielőtt rendelnénk, mar töltik is a Glenfidichet, hogy Toma meghívna minket a saját üvegéből. Hmmm. Remélem, nincs belekeverve semmi. Beszélgetünk, iszogatunk. Honnan jöttünk , mikor, mennyi időre, miért ? A srácok abszolút nem tolakodóak. Megkérdezem Hirot, hogy meghívhatom-e őket, mire a válasz hogy akkor most az O üvegéből igyunk, ami egy 12 eves Ballantines. Ekkora mar Liszt szol a tévében, a 100 tagú cigányzenekar előadásában a Magyar Operaházból, Bose hangrendszeren. Ezután egy kis Bartók, délután már Brahmsra térünk vissza a Magyar tánccal. A pultos lánya konziba járt, és jelenleg Európában él és tanul. 27 éves, hegedűn játszik és szerb barátja van. Toma elköszön, mert a felesége már várja, de lehet, hogy beiratkozik majd a nyelviskolába Lizhez. Hiro még marad, de öt perccel később elindulunk valahova máshova, és Hirot elkísérjük ez után egy darabig, mert egyenesen nem tud járni. Elsétálunk 5 rendőr mellett, akik arcán látszott a köszönet, hogy szegény részeg honfitársukat átkísértük a 6 sávos úton. Elköszönünk egymástól és elindulunk még egy italra. Doghouse – megtaláltuk. Lesétálunk, csak egy pár van lent és nagyon jó jazzrock – Bose hangrendszeren-, majd jazz, majd rock majd egy kis funky. A bartender beszel angolul egy kicsit, megkérdezi honnan jöttünk, kiszolgál minket. Látja, hogy az itallapot nézegetjük, és azonnal odaszalad, hogy elnézést, de csak japánul van. Nem probléma, ne vicceljen már ez a mi hibánk, hogy nem értjük. Itt egy italt iszunk, hazasétálunk, és alszunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése